Am făcut rînduială printre e-mail-luri, şi aşe am aflat următoarele documente.
Dreptate că-s în limba maghiară, dar dreptate şi ungureşte-i dreptate.
A nacionalista kettős mérce politikája ● Pilisszentkereszt
A közvéleménynek sejtelme sincs arról, hogy hazánkban nemcsak „faji kérdés” van, hanem nemzetiségi kérdés is, mivel (teljesen alaptalanul) a többség azt gondolja, hogy az ismert nemzeti kisebbségek köszönik, jól vannak, megvan minden joguk.
Pilisszentkereszt annak a magyarországi falunak a neve, amelyben a helyi kupaktanács úgy döntött: elzavarja a község szlovák nemzetiségi önkormányzatát - azért nem nevezem „kisebbségi” önkormányzatnak, mert a szlovákok többségben vannak Pilisszentkereszten - a székházából, s fölajánl helyette valami sufnit. Ebből botrány lett, majd mindenki sietett kijelenteni, hogy az ügynek „nincsen semmiféle nemzetiségi vonatkozása”. Persze az érintett magyarországi szlovákokat a kutya se kérdezte meg, a nemzetiségi önkormányzat tagja volt kénytelen betelefonálni Bolgár György ismert műsorába (a KlubRádióban), s így kiderült: nem csak erről van szó. Megszüntették a helyi szlovák/magyar, kétnyelvű lapocskát, abbahagyták a hivatal közleményeinek szlovák nyelvű közzétételét, megszűnt a környékbeli helyi televízió szlovák adása és így tovább.
Mivel Magyarországon a közvéleménynek sejtelme sincs arról, hogy hazánkban nemcsak „faji kérdés” van (azaz zsidókérdés és cigánykérdés), hanem nemzetiségi kérdés is, mivel - teljesen alaptalanul - a többség azt gondolja, hogy az ismert nemzeti kisebbségek köszönik, jól vannak, megvan minden joguk, és ennek következtében (vagy ennek ellenére) csöndesen asszimilálódnak a teljes önfölszámolásig. Az persze baj, ha a mezőségi magyar, a csallóközi magyar, a bácskai magyar asszimilálódik (románosodik, szlovákosodik, szerbesedik), de az nem baj, hogy a magyarországi szlávok beolvadnak.*
Természetesen: ez a mindenkori nacionalizmus alaptermészete. A kettős mérce. Magyarországon ráadásul - ahol olyan szláv vezetéknevű személyek vannak a vezető emberek között, mint Gyurcsány, Pokorni, Navracsics, Csurka, Lezsák, Makovecz - teljesen elfelejtették, hogy nemzetiségek még léteznek. Pedig léteznek. De a magyarországi szlovák (kisebbségi) értelmiség panaszait a pozsonyi, kassai szlovák nyelvű sajtóban fejti ki - ezt Pesten nem értik, nem olvassák. Ahogyan az erdélyi, felvidéki magyar értelmiség is a pesti sajtóban részletezi sérelmeit, javaslatait, kibontakozási terveit. Így hát erről Bukarestben, Pozsonyban még az a „többségi” demokratikus értelmiség se nagyon tud, amely egy darabig érzékenynek látszott a nemzetiségi problémára, és mintha értette volna, hogy a „nagyromán” vagy „hurrászlovák” nacionalizmus nem pusztán a kisebbségi magyarokat, hanem a romániai, szlovákiai demokráciát (ha tetszik, az „összdemokráciát”) is fenyegeti.
A pilisszentkereszti - meglehet: banális – ügy kiváltotta a várható reakciókat. Természetesen: a legrosszabbakat. Szegény, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes köztársasági elnökünk (akinek érezhető németes akcentusán pedig nyomot hagyott a soknemzetiségű Baranya - bár ez a kiejtés még mindig kevésbé németes, mint az előd Mádl Ferencé) azonnal lerohant Pilisszentkeresztre, és a teljesen nyilvánvaló tényekkel szöges ellentétben kijelentette, hogy a probléma fikarcnyit se nemzetiségi jellegű, hanem helyi klikkek civakodása. Evvel egy időben a bájos Ján Slota kijelentette, hogy ölik, nyuvasztják a szlovákot a nyereg alatt puhított hunok, majd ennek örömére fölhajtott még egy pohárkával. A snájdig Robert Fico, a szociálnacionalista sztárapparatcsik, a Magyarországon széles körben csodált ősellenség pedig mindenféle akciókat indított a pilisszentkereszti szlovákság védelmére, s evvel persze igazoltnak tekintette a saját soviniszta támadásait a szlovákiai magyarság ellen.
Ennek persze nem így kellett volna történnie. Magyarországon a MAGYAR liberális, szociáldemokrata, újbaloldali, zöld értelmiségnek kellett volna védelmébe vennie a pilisszentkereszti szlovákokat, nem pedig a szlovákiai SZLOVÁK ultrasovinisztáknak. A méltóságukban és jogaikban sértett szlovákiai magyarokat nem a hatvannégy-vármegyés, rákócziszövetséges, turulos, árpádsávos, nagymagyarországos, azaz: irredenta és szélsőjobboldali mozgalmaknak kellett volna a védelmükbe venniük, hanem a liberális, szociáldemokrata, kommunista, zöld szlovákiai erőknek. Slota, Vadim Tudor, Funar, Šešelj vajda magyarországi megfelelői Slota, Vadim, Funar, Šešelj vajda politikáját becsmérlik, és megfordítva.
Nacionalisták állanak szemben nacionalistákkal, a demokraták, a humanisták pedig kushadnak, morognak, vinnyognak. Sok minden változott az elmúlt évszázadban, de 1908 megveszekedett, Európát az apokalipszisbe hajszoló sovinisztái, irredentái magukra ismernének a mai helyzetben, és boldogan kapcsolódnának be az uszításba, a hazudozásba, a felelőtlenségbe, a kegyetlenség kultuszába, a kritikai gondolat („dekadencia”) gyalázásába.
Ebben az elátkozott, búvalbélelt Kelet-Közép-Európában a sovinizmus az ász. Mindent üt. Romániában, Erdélyben az egymás torkára kést helyező álbaloldali és jobboldali román pártok egységfrontot hoztak létre „a magyarok” (így) ellen. Kolozsvár polgármestere, Emil Boc, az elnöki hatalom mögött álló Demokrata-Liberális Párt elnöke – akit a kolozsvári magyarok szavazataival választottak meg a hírhedt Funar ellenében – most arról szónokol, hogy „a magyarokat meg kell állítani”. (Miért, hova mennek?)
Ami Magyarországot illeti, a rémséges Robert Ficonak sajnos igaza van: lángoktól ölelt kis hazánkban ővele szemben bizonyítják a mellesleg népellenes politikát folytató parlamenti pártok, hogy nemzeti elkötelezettségük (mijük?) érintetlen. Az emberi jogaikért rettenthetetlenül (vagy hogy) síkra szálló utódállami (kisebbségi) magyar politikusok az emberi jogok politikája iránt - legjobb esetben - közönyös magyarországi politikusokkal és lobbikkal szövetkeznek, választóikat a mindenki számára egyértelműen valóságidegen, délibábos autonómiatervekkel szédítik, miközben remekül együttműködnek a háttérben a magyargyűlölő - vagy a magukat cinikusan magyargyűlölőnek föltüntető - szlovák, román politikai mozgalmakkal és hatalmi körökkel.
A nulla mozgástérrel rendelkező mai magyarországi kormányzat (MSZP) nem nagyon tehet egyebet, mint hogy elutasítóan és ellenségesen viselkedjék a nyíltan sovén szlovákiai kormánnyal szemben. Gyurcsány Ferenc helyesen tette, hogy lemondta találkozóját Robert Ficoval – de ez mindaddig üres gesztus, ameddig a kormány semmit sem tesz a magyarországi szlovákok érdekében.
Ez az egész a szokásosan szánalmas kelet-európai ügyecskék közé tartoznék, ha nem volna általános a csodálat hazánkban a „nemzeti” alapon támadott Szlovákia iránt. A magyarországi szociálnacionalisták Robert Ficot bálványozzák, mert szavakban szembeszegül a neoliberális gazdaság- és szociálpolitikával, s közben bevonszolja Szlovákiát az euróövezetbe. (A „magyar euró” manapság épp olyan üres nemzeti jelkép lett, mint a Fradi.) A magyarországi neoliberális-neokonzervatív tábor - amelybe a kormánypárton kívül az ellenzéki SZDSZ és MDF is beletartozik - ugyanakkor emberfölötti nagyságú titánként tekint Mikuláš Dzurinda volt szlovákiai miniszterelnökre, erre a legjobb esetben járási szintű intrikusra, aki létrehozta azt a fantasztikus gazdaságpolitikai diadalt, amelynek következtében példátlan mértékűre növekedett az egyenlőtlenség, döbbenetesen csökkent a reálbér, katasztrofálisan tönkretették a szociális szolgáltatásokat. Az európai sajtó a szégyenletes kudarc szinonimájaként kezeli Szlovákiát. A jól tájékozott pesti sajtó - amely kizárólag az Európai Unió és a nemzetközi pénzügyi szervezetek, hitelminősítő intézetek vak és süket bürokratáinak (sötét reakciós) szempontjait képes figyelembe venni - viszont még mindig azt hiszi, hogy a szociálnacionalista és/vagy klerikálsoviniszta konzervatív szlovák államférfiak útján kellene járni. Mintha véletlen volna az, hogy ezt a politikát csak a legelvadultabb „nemzeti” demagógiával, uszítással, őrjöngéssel lehet legitimálni.
A dologban az a kínos, hogy a vadul csodált szlovák politikusok – és a mai magyarországi jobboldalon már most imádott román elnöki palota (vö. Boros Imre „közgazdász, volt miniszter”, a minden szempontból többszörösen lebukott „közéleti személyiség” legutóbbi homíliájával) – egyik fő jellegzetessége a magyargyűlölet. Dzurinda és/vagy Fico csodálói ugyanakkor a magyar nemzeti mazochizmusra jellemző szellemi szeppuku/harakiri elegáns végrehajtói is. Azt mondják, a magyarellenesség kivételével minden klassz, amit az euróbajnok szlovák megyei politikusok művelnek - de még ezt se higgyük el nekik, hiszen Pilisszentkereszt ügyében (ha még kellett) bebizonyították, hogy semmivel se jobbak a Deákné vásznánál. Mind a pesti, mind a pozsonyi, bukaresti („többségi”) vezetők, mind a kisebbségi (marosvásárhelyi, dunaszerdahelyi) politikusok a nacionalista retorikát kombinálják a választóik érdekeinek a semmibevételével. Egymással is nacionalizmusban versengenek, miközben – egyébként sikertelen – antidemokratikus, sovén szlovák, román, magyar ellenfeleik fogásait próbálják ellesni, mert a kölcsönös és egyetemes kisebbrendűségi érzés miatt biztosra veszik, hogy a másik balfácán tehetségesebb, mint ők. Pedig nem. Mind egyformák.
De ha valaki azt hinné, hogy ezekből a pitiáner, ostoba, tudatlan és rosszhiszemű veszekedésekből nem lehet igazán nagyszabású zűrzavar – nagyot tévedne. Magyarország és Szlovákia között komoly feszültség van, s ilyenkor persze érvényesül a szokásos nacionalista parancsolat: állj ki a saját államod mellett, a szomszédnak nem lehet igaza. Annyit elmondhatunk, hogy a magyar állam kevésbé agresszívan elnyomó a saját nemzeti kisebbségeivel szemben - mert sikerült már korábban erőszakosan beolvasztania őket. Az utódállamokban ez a folyamat még nem fejeződött be, és az idők nem is alkalmasak arra, hogy befejeződjék. Ez a csöpp fáziseltolódás ad némi előnyt a pesti kormánynak, de ez az előny nevetségesen csekély.
Ameddig a nacionalista kettős mérce politikája folytatódik, addig demokratáknak, humanistáknak, baloldaliaknak nincs okuk rá, hogy másképp tekintsenek erre az egész kakasviadalra, mint keserű iróniával.
Niciun comentariu:
Trimiteți un comentariu